Az indexes Friderikusz-interjú ügyében igazi titánok szólaltak meg Havas Henriktől Puzsér Róberten és Hajós Andráson át Hajdú Péterig. Egyikük sem említette az interjúnak azt elemét, ami pedig morális szempontból a legvállalhatatlanabb.
A Friderikusz-életműben a Kiss-ügy volt a vízválasztó, amelyet az interjút készítő riporter is szerecsenmosdatásnak tartott. Vagyis, hogy
Friderikusz szerint egy sikeres tehetséges személy, ha megerőszakol egy kiszolgáltatott, rábízott gyereket, azt nem lehet firtatni, ez „hiénaság”.
Friderikusz karaktergyilkossságtól féltette Kiss-t, miközben az összes munkahelyén verbális karakter tömeggyilkosként működött ő maga, az összes munkatársával szemben. Az ő objektivitásába nem fér bele, hogy a pedofilt pedofilnak mondjuk, vagy az erőszakot erőszaknak nevezzük. Előtte evidens, hogy a bűnöst kell védeni a meggyalázott áldozattal szemben.
Hiszen az olyan kivételes ember, mint Kiss vagy Friderikusz, az átlagemberekre vonatkozó törvények felett áll; nyugodtan megerőszakolhat fizikailag, szellemileg bárkit.
A Kisst féltő Friderikusz az összes tévében az összes munkatársáról alá és fölérendeltjéről úgy beszélt, mint ebben a cikkben.
Aki ennyibe veszi a saját tévés kollégáit, vajon mire tartja a nézőket? A demokrácia számára csak annyira fontos, hogy korlátok nélkül ráerőszakolja a véleményét mindenkire. Aki nem ért vele egyet az fasiszta, idióta vagy minimum dilettáns.
Friderikusz demokrácia-ideáljában az olyan önjelölt kiválasztottaknak, mint ő megadatott az erőszak szabadsága, hogy mindenkinek úgy ártson, ahogy jólesik,
ha elfelejtették imádni, vagy valamelyik kisvasút nem körülötte forog.
Akkor inkább az áldozatokra szavazunk, a magyar demokrácia meg eldöcög Fridi nélkül, az ő önimádatához úgy sincs szükség ránk.
